Nem véletlen, hogy épp itt, a szentborbási vízmesterháznál nyilvánították nemzeti parkká a Duna és Dráva-vidék védett területeit. Ennél szebb pontot nemigen találhattak volna. A kanyargó, gyors folyású Dráva minden évszakban élmény az idelátogatónak.

A környék háborítatlan keményfás ligeterdői pedig kitűnő kirándulóhelyeket rejtenek. Mintha ezen a vidéken a századelőn megállt volna az idő. Az élet lassú, az emberek barátságosak, a civilizációt pedig nagyjából akkor hagyja maga mögött az ember, amikor lekanyarodik a 6-os főútról. Az út végén, a vadul robogó Dráva közelében békésen alszik Somogy legdélibb települése, Szentborbás (horvátul Brlobas). A javarészt horvát nemzetiségűek lakta faluban barátsággal fogadják a turistát. Megmutatják neki a szép piros-fehér- fekete szőtteseiket, és ha vasárnap téved ide a látogató, még a hagyományos kaláccsal, rétessel is megkínálják. Bár a csönd és a béke a leginkább jellemző a falura és a tájra, azért némi - jó értelemben vett - mozgolódás már elkezdődött. Ez a Dráva parti vízmesterháztól jelenleg a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság tulajdona - és az itteni kishajókikötőtől indul ki, és remélhetőleg megalapozza egyszer a borbási faluturizmust. A kikötő fejlesztésével a falu egyik állomása lesz a drávai kishajós turizmusnak. Ezeken az állomásokon az elképzelés szerint egész napos programok várják majd a nemzeti parkra, a Drávára és Szentborbásra kíváncsi látogatókat. A másik lényeges vonzerő a vadászat. A vadban gazdag vidéket szívesen felkeresik a külföldi vadászok is. A lakócsai vadásztársaság a helyi önkormányzattól megvásárolt ingatlanban szép vadászházat alakított ki. A település már a tatárjárás előtt létezett, az első írásos említésénél jóval korábban is éltek itt. IX. Gergely pápa 1232-ben kelt levelében már úgy említi a települést, mint ahol Szent Barnabás tiszteletére szentelt kápolna áll. E kápolna jóval 1216 előtt épült. Az oklevél egyébként azt adja tudtul, hogy Szentborbás lakóitól a zágrábi püspök jogtalanul szedte a tizedet. Valószínű, hogy a birtok már ekkor is a zselicszentjakabi apátság javai közé tartozott. A település neve 1324-ben Zenthbarrabás alakban fordult elő, a helységnek ekkor már parochiális egyháza van. Később is többnyire a zselicszentjakabi apátság itt a gazda, bár kis ideig Török Bálint is volt úr errefelé. Akkori adatok szerint - 1536 - nagyságban csak Darány és Istvándi versenyezhetett a településsel. A XVII. században teljesen elpusztult. 1733-ban puszta, és a zselicszentjakabi apátság tulajdona. Csak 1757 után települt be újból, katolikus horvátokkal. 1776-ban jobbágyközség, amelynek ura ismét a zselicszentjakabi apátság. Az egy évtizeddel későbbi magyarországi népszámlálás során a községben mindössze 109 lelket számoltak össze. Nemcsak a négy horvát helység közül a legkisebb, hanem a negyed évezreddel korábbinak is csak töredéke a lakossága. A XIX. század közepén mint sokác falu szerepel 179 katolikus lakossal. 1881 július 20-án az egész település leégett. Azóta ekkor tartják - Illés napján - a búcsút a faluban. A két világháború között 340-en lakták. A levéltárban található legrégibb pecsétje 1788-ban keletkezett. Az első világháborúban 11, a másodikban négy helybéli férfi halt hősi halált. Emlékmű őrzi a nevüket a faluban. A századelőn - 1908-ban - alakult az első községi népiskola. 1936-ban Levente Egyesület is működött a faluban. 1922-ben jött létre a helyi Hangya fogyasztási és értékesítési szövetkezet. 1949-ben alakult meg a Kossuth téesz, majd 1959-től 64-ig a Béke termelőszövetkezet fogta össze a gazdálkodókat, amely aztán a környékbeliekéhez hasonlóan beolvadt a lakócsaiba. 1972-ben szűnt meg Szentborbás iskolája, azóta a gyerekek Lakócsán tanulnak. A szocializmus évtizedeiben a települést dél felől a Dráva zárta el, a többi irányból a határőrség tartotta szigorú őrizet alatt. Az itt élők horvátországi rokonaiktól, barátaiktól évtizedekre elszakadtak. Az 1800-as években még létezett itt a drávai halászat, a XX. század második felében meg sem volt szabad közelíteniük a folyót. A szigorú őrizet nemcsak a határ túlsó oldalától, hanem Magyarországtól is elzárta a falut. A településnek akár a jelképe is lehetne a falu szélén álló hatalmas emlékfa. A Borbástól mindössze háromszáz méterre lévő többszáz éves tölgyhöz évtizedek óta kijártak a borbásiak, kedvelt találkozóhelye volt a gyerekeknek. Mára azonban olyannyira körbeültették fákkal, hogy szinte megközelíthetetlen. Az útról már nem is látszik, de a falusiak azért tudják: még ott van. Így van ez a faluval is: sokáig csak a madár járhatott erre, de azért a település ott volt és élt. Még akkor is, ha mindenki elment innét, aki tehette. Akkor is, ha 1972-ben elveszítette kisiskoláját, s a szövetkezete beolvadt a lakócsai szövetkezetbe. Szentborbásnak ma 157 állandó lakosa van, többségében idősek. A lakosság zöme katolikus, mélyen vallálos. Szegény emberek, módosabb familiát nemigen találni errefelé. Azonban a település még most is él: horvát találkozókkal, ideiglenes határnyitással próbálkoznak, szóval megpróbálnak kibújni a fák közül.


Szentborbás - Ahol nemzeti park született
1996-ban itt avatta az akkori környezetvédelmi miniszter a Duna-Dráva Nemzeti Parkot, az eseményt ma is tábla hirdeti a vízmesterháznál. Az épület ma a DDNP tulajdona s benne 6 személy részére szálláshely vehető igénybe (Irányár 1500 Ft/fő/nap ), körülötte pedig sátorozni lehet. Érd.: a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóságon. Tel: 36 72/517-200